A rész is Egész...

Mondhatni a tanulás örök. Ismét feltárult előttem énem rejtett bugyraiból egy elveszettnek hitt kósza érzés. Mint főnixmadár hamvaiból nagy szárnycsapásokkal telepedett hírtelen a szívemre: a fájdalom. Sír és sírt a szívem. Volt időm egy kicsit közelebbről megszemlélni, nem futottam el előle. Érzem eddig méltánytalanul nem fordítottam rá figyelmet, ha pedig figyeltem rá, akkor se akartam látni valódi lényét. Nem mertem ránézni, hogy én hoztam létre, hogy fájdalmam egyetlen oka én vagyok. De nem azért, hogy önmagamat bántsam. Más Ő, ő az én emlékezetem: meg nem élt érzéseim, elnyomott vágyaim, és kicsinyes félelmeim elefántcsontornya. ÉLNI tanít Ő, rámutat gyengeségeinkre, és legfőképp rámutat arra, hogy NEM SZERETTEM MAGAM igazán, és ezáltal másokat se. Hisz saját fájdalmunkat, félelmeinket látjuk bele embertársainkba, környezetünkbe. Rejtegetjük Önmagunkat mások és legfőképp magunk elől, ezért szerepekbe bújunk. S szerepeinkbe burkolózva élve nem látjuk egymást, így nem szerethetünk tisztán. Hisz kit szeretesz, nem tagadhatod meg tőle az egyetlen fontos dolgot, igaz lényedet, a TELJES OSZTATLAN (ítéletmentes!!!!) FIGYELMEDET, annál nincs is több.

Most egy rövid pár sorban szeretném megkövetni, eddig méltánytalanul mellőzött Barátom:

Óda a lelki fájdalomhoz...

"Tegnap valami megváltozott, tiszta szívvel láttalak,
Nem volt ok már másra kenni a láthatatlan árnyakat.
Azt hittem, ha elkerülek, eltagadlak, boldog lesz szívem
De mint elhagyott gyermek folyvást, anyja után sír a megnemélt érzelem.
Szigorú tanítóddá lettem, hittem megbuktál, s elkergettelek
Keményszívvel álltam ott, és közel sose engedtelek.
S ki megbukott én voltam, hisz azt hittem mástól kaptalak,
S nem láttam, hogy enyém voltál, te keserédes árnyalak.

Mondom ezt most mindenkinek, ki MOST idetekint
Nincs béke addig se belül, se kint,
Míg nem öleljük szeretve önmagunkba ŐT,
Ezt a sírólelkű, gyönyörű, s megnemélt SZERETŐT."

Tsend

Külön köszönet Edinának, akinek a lénye, és jelenléte által értettem ezt meg. Nehéz, de gyönyörű tapasztalás volt. Át kellett esnem rajta. Bocsáss meg érte! ;)

Az éjszaka csöndje mindig elvarázsol...

Éji szerenád az Örök Léthez

Tengerként hullámzó felhőlepel szűri az ezüsthold fényét
Az Éji csend sugja így fülembe a szerelem reményét.
S mit a LÉT fest elém a csendszó varázsban,
Öt érzékkel karol át, s felolvad a vágyban.

Tűzparázs rőten serceg, a fátyolfüst táncol
Hulló falével mesél ódát a sosemvolt magányról.
Mesél a zöldelő fákról, suttog az örök nyárról
Az elmulás mézzé válik minden szavától.

Lelassul az idő, meg-meg áll, tétovázik
Rohanna tán tovább, de mindig MOSTTÁ válik.
S érzem: múlt már nincsen, a jövő káprázat
Így hull le a világról minden gyalázat.

(Tsend)

Tölts el egy kis időt Önmagaddal, figyelj, s egy varázslatos utazásban lesz részed. Ne fordulj háttal semminek, ami ekkor feltárul. Lélegezd be lényed teljes palettáját! Ne elemezd, mert lemaradsz a lényegről (hisz elméd nem képes követni, igazi lényed rezdüléseit) - s ráadásul sokra nem is jutnál vele. Csak élj, és érezd meg intuitív módon, amit a pillanat mesél...

Az élet eposza ez, egy igazi egyéni kalevala: hisz megéleheted, miként születnek és tünnek el benned a képek és az érzések, gondolatok! NE FÉLJ... ez csak kaland: életed lélekutazása!!! NE futamodj meg a negatív gondolatok elől, s ne favorizáld a pozitívat: LÁSD AZ EGÉSZET, ahogy van! Ekkor fog végigfutni rajtad a felismerés, és a megértés édes zuhataga, és Önmagad mesterévé válsz.

Engem esténként, mikor a világ zaja alábbhagy, vagy mikor kimegyek az erdőbe, s természet lágy csendje körül ölel, mindig szárnyára kap az ÉLET misztériuma utáni olthatatlan vágy: s akkor nem számít semmi más...

Esti tűnődés…

Felfakad a szív szava, bennem él MOST az éj,
Mint lágy szellő játszik bőrömön az igaz szeszély.
Már nem álmodom, csak ébren nézlek Téged!
S eltűnődöm rajtad: szeretlek Ó Végzet!

Halkan surrantál be, de most észre veszlek
Mióta élsz itt bennem, Ó Isteni Természet?
Mosolyod tüze érleli lelkem mézes mámorát,
S elűzöd így belőlem a szenvedés éhes vándorát.

Együtt játszunk MOST, ritmust jár a képzelet!
Így festesz rám ezerszínben játszó, virágzó képeket.
Elém bármit adsz, nem fordulok háttal,
Eggyel tartozom csak: örök hálával.

S a tűz, mely ebből fakad: tisztító varázslat…
Szétoszlik bennem így a hamis káprázat.
S mi marad így, ha nincs már több veszély?
Szerelemes CSEND, s a tiszta szenvedély!

(Tsend)

Adni és kapni... az élet örök körtánca. Egyik sincs a másik nélkül. Ahhoz, hogy adni tudj, kell egy másik fél, aki kész elfogadni. Ahhoz, hogy kapni tudj, kell egy másik, aki ad. Ahhoz, hogy adj kapnod kell, ahhoz hogy kapj adnod kell. A szeretetben ez a kettő egybeforr, adsz és elfogadsz. Ha nem fogadsz el vagy nem adsz, akkor megcsonkítod a körforgást...

Menjünk egy kicsit a mélyére. Adni mindig adsz, bármit teszel, adsz... ennek az eredményeként kapsz az élet szívárványszín palettájáról olyan feleletet, amilyet te is ráfestettél a láthatatlan vászonra. Igen ám, itt jön a csavar a történetben... meg kell tanulni elfogadni azt, amit ennek alapján kapunk. Meg kell értenünk, hogy azt kapjuk, amit adtunk a világnak, akár materiális, akár csak gondolati/lelki síkon. Ha megtanulsz elfogadni, megtanulsz szeretni.

A nem elfogadás két féle képpen jelenik meg: ha valami rossz történik veled, ellenállsz mert, azt hiszed ezt TE nem érdemled meg... pedig nem véletlenül történik. Lehet nem kézzelfogható formában károsítottad a világot, csak dühödet, mérgedet, félelmeidet, irigységedet szortad bele világmindenség örök hullámzásába. Látszólag nem tettél semmit, de mégis... Ez a mélyrőlfeltörő indulat azt vonzza magához, ami ellen lázadsz. De akkor, mit tehetnél ellene? Semmit. Furcsa játék, de ha ellene teszel, nem szállsz ki ebből a meccsből. Csak légy tanuja Önmagad belső viharának, és szemléld ezt táncot. Ne avatkozz közbe, hagyd csillapodni a hullámokat maguktól. Ha beavatkozol önbírálat, lelkiismeretfurdalás vagy bármilyen elemzés formájában, nem lesz béke, hisz pont ezek a gondolatok korbácsolják tovább a vihart. Engedd, hogy bensőd elcsendesedjen, és felolvadjon lényed ebben a mézédes létezésben... és ekkor elindul egy gyönyörű átalakulás, megtörténik a csoda: folytatódik a kafkai Átváltozás: s a "féregből"  táncoló pillangóként szállsz fel gyönyörű magaslatokra... felszínre tör elemi intenzitással a lüktető életöröm, igaz esszenciád.

A nem elfogadás másik érdekes aspektusa, amikor a jót nem akarod elfogadni. Nem fogadod el, amit tálcán kínál feléd az Élet, mondván nem érdemled, vagy éppen azért, mert azt tanították neked, hogy a lemondás és a szegénység erény. Ekkor nem történik más, mint megintcsak ellenállsz az ÉLET nevű tündérmese fantasztikus élményzuhatagának: elfelejtesz élni, megtagadod azt ami azért van ott, hogy téged szolgáljon, hogy az örömöd leld benne... s ha örülsz, szerinted mi történik? Azt adod a világnak, ami vagy: az örömöd sugárzik mindenhova, virágzol mint egy tavaszi virág, és ez mindenkit megérint körülötted, valamit megérint bennük, s tovább viszik ennek magját önmagukban, s terjed... s terjed. Ha önsanyargatásba kezdel, ha megtagadsz, ennek a keserűségét fogod árasztani magadból... mit eredményez ez? Te melyiket választod?

És ha elfogadsz, adsz. S elfogadásoddal a legnagyobb ajándékot adod a világnak: a szereteted békéjét...

Van a magyar nyelvben egy gyönyörű szófordulat: önfeledtség. Van benne valami egészen misztikus, amire ez a szó rámutat. Figyeld csak meg! Menj a szó mélyére, ne kapkodj, csak figyeld! Nézzük meg mire is próbál ez a szó rámutatni? Idézd magad elé, hogy mit is éreztél, amikor legutóbb önfeledten nevettél? Valami olyasmit, mintha valami felszakadna belőled, s ettől szinte súlytalanná válsz, könnyeden lebegsz, a fesztelenségben és felszabadultságban lubickolsz. Miből fakad ez?

Mit felejtünk el, aminek olyan súlya van, hogy megszabadulni tőle, ekkora eksztázist idéz elő benned? Önmagam elfelejtem, kérdezheted? De akkor, ki örül, ki az aki nevet? Ki vagyok ÉN? - merül fel a kérdés jogosan. Ha én önfeledt vagyok, ki vagyok ÉN? Izlelgesd csak ezt egy kicsit... ki vagyok én?

Felsorolhatnál itt rengeteg mindent, hogy ez meg ez vagyok: például Kis Imrének hívnak, 34 éves, könyvtáros, van 2 gyermekem... és sorolhatnád a végtelenségig. De állj meg egy pillanatra... Figyeld csak meg... ha vissza megyünk néhány évet, és ugyanerre a kérdésre teljesen mást válaszoltál... Akkor ki is vagy TE? Ha akkor az voltál, és most ez vagy, akkor melyik vagy te igazából? Mi az állandó ebben? Az, aki mindezt kimondja..., amit mond az mindig változhat, és változik is... De akkor most hogy is állunk? Ha az amit mondok, hogy ki vagyok, nem én vagyok igazából, akkor ki vagyok? ... Ez az, amit ÖNKUTATÁSNAK neveznek, a kérdések kérdése? És ha jól csinálod, erre a kérdésre, akkor felelsz helyesen, ha már nem adsz rá választ... azaz odabent válaszként csak a fenséges CSEND virágzik benned, szintiszta pompájában. Mi történik ekkor?

Felsejlik igaz természeted, a végtelen tudat, ami teret ad mindannak amivel azonosulsz, a neveddel, a koroddal, az élethelyzeteddel, mindennel, ami gondolatként a fejedben megjelenik. Ekkor már szabadon dönthetsz úgy, hogy levedled magadról azt, amit önmagadnak véltél, s ráeszmélsz, hogy mindezt csak eljátszod, ezek benned történek, az nem te vagy igazából. És ekkor felszabadulsz, könnyed vagy, ledobtad magadról gondolataid ólomhálóját, amit mint ént állandóan magaddal cipeltél mindenhova, amire azt hitted te VAGY: és ekkor ÖNFELEDTTÉ VÁLSZ,  ünnepled az életet, szabad vagy, s ami ez után történik veled, amit ezután teszel, nem teszed az ÉNTUDATOD részévé, hanem élvezed tiszta valóját, ahogy az megadatik számodra. Tisztává és tökéletessé váltál, mint egy gyémánt: elfelejtetted önmagad, de visszanyerted valódi ÖNMAGAD tudását, ÖNTUDATRA ÉBREDTÉL. Ezt nevezik újjászületésnek... Felszabadulsz múltad és a társadalom terhétől, s azzá válsz, AKI VAGY...

Bárhol megleled, hisz veled van mindig. Csak légy jelen, és felszínre
tör a szépség és az öröm, a TE igazi esszenciád. Lélegezz! Engem ez ihlet örömtáncra mindig! :).

(Egy esti sétám közben vetettem papírra a napokban...)

Őszi esti séta

Érzem a hulló őszi levél lágy moraját,
Az Örök mindenség tiszta sugallatát.
Mely kósza léptekkel így belémköltözött,
S derengő fénybe bújva aránnyá ötvözött.

A suhanó autók nesze némán felolvad,
Örök vándorutam idéző hasonlat,
S távolba révedőn a csillagomat nézem,
Kicsit ha nyújtózom, bizton elérem.

Érzem a MOST nekem, bennem így dalol
Lépteim súlyától halkan zakatol,
Vert hadát a búnak viszi így távol,
A CSEND honába léptem, s átölel a mámor.

(Tsend)

Az életed a TE belső evolúciód. Sorra jönnek a felismerések, és a "külső" tanítások, melyek rámutatnak a benned rejlő mélységes valóságra. Csak azért jelenhet meg, mert már benned van, hisz anélkül nem érthetnéd mély szimultán szintézisét.

Kavargó pillangók szárnycsapásai tényleg vihart aratnak, elméd felszínén, de adj mélységet önmagadnak, béke és szeretet ragyog fel tudatod hajnalán. Igen ez egy új hajnal, egy tündöklő tündérmese kezdete, mikor a mesélő rádöbben, hogy Ő minden szereplő, s ekkor a mesélő és a mesélt eggyé válik. Nincs szükség többé belső narrátorra, nincs szükség az elméd ócska fejtéseire, hisz amit látsz, hallasz, tapintasz már eggyé vált veled, és érzed igaz természetét: együtt érzel. Együtt lélegzel miden létezővel, hisz egy vagy velük, mindig is az voltál, csak az elméd mutatott mást, leválasztva téged a LÉT lüktető varázslatáról.. Elválaszthatatlan vagy a világtól, mint a tested szervei is egymástól. Tudod, hogy a mindenség része vagy, de figyeld meg, hogy ugyanekkor magadban hordozod a mindenséget, s ekkor rádöbbensz: részként is az egész vagy.

Ezt súgja minden, csak figyelned kell. Hol jelennek meg a dolgok? Ki tapasztalja meg őket? Mikor valami veled történik, az benned is történik, a külső és belső elválaszthatatlan: TE vagy a tér, ahol történeted lezajlik. Nem csak a szereplő vagy, te vagy minden díszlet, minden dráma és statiszta. Figyelj, ne értelmezz, ne ítélkezz, ne kommentálj. Figyelmed leolvasztja rólad elméd fölös sallangjait, s ekkor felsejlik valódi természeted a létezés mindent átható öröme, az energia lüktető folyama: szerelmessé váltál a létbe, vagyis újra felfedezted ezt Önmagadban.

Ősi érzést mesélsz újra…

Egy ősi érzést mesélsz újra,
Egy szótlan, édes látomást.
Szívemben most felvirágzik
E fényvarázsló csábítás.

Nincs szó már, csak a mámor
Melyet a csendbe szőtt az est,
S e néma tűzben izzó zsongást
Játszva, megremeg a test.

Lehunyt szemmel tűzben égek,
A szépség újra elkapott.
Itt vagy, látlak, megőrizlek.
Nem mesélsz MOST holnapot.

Csak TE vagy, és ÉN látlak,
S kérdéseim némán hallgatod.
A válaszod csak ennyi, semmi más:
VAGYOK, aki VAGYOK.

(TSend)

Átélni érzéseinket a legnagyobb és legnagyszerűbb, és egyben a legfélelmetesebb élmény ami veled, mint emberrel megtörténhet. Miről is beszélek? Lehet ez fájdalom, szerelem, öröm, szomorúság... egyre megy. Épp az amit az adott pillantban, a MOSTBAN érzel. Ott van, körül ölel, körülötted zakatol, pumpál ereidben, érzed a szívedben, a fejedben, a karodban... Mint mélytengeri búvár egyre mélyebbre hatolsz benne, próbálod megérteni: MIÉRT? Ilyenkor megijedhetsz... MI történik? Mi az az ellenállhatlan erő? Hogy tudnál a felszínen maradni, hogy el ne söpörjön ez a LELKI CUNAMI? Mit tehetnél? Legszívesebben felszínre törnél, de akárhogy kapálózol, akárhogy is próbálsz tenni elenne, nem megy...  Mi végről fakadnak ezek, miért történnek ezek veled? Nos barátom: elárulok egy apró titkot, amit már a leleked mélyén Te is tudsz, csak nem mered bevallani magadnak.

Te teremted mindezt, TE VAGY mindez, te öleled körül mindezt, TE VÁLASZTOTTAD. "DE ÉN NEM, én nem ezt akartam." - üvöltenéd - "én nem akarnék magamnak ilyen kínt okozni?" Akkor ki? Ki akarja megélni az életét, ki akarja igazán megértni az ÉLETED misztériumát? Talán a szomszédod. NOS igen, Ő is, de hidd el, ő is épp elég önmagának. , TE vagy a forrása minden hangnak, minden rezgő érzésednek, ennek a féktelen örjöngő erőnek, ennek a látszólag  fékezhetelen hullámzásnak, ami benned zajlik... belső életed hurrikánjának. Senki, de senki nem felel ezért, rajtad kívül... Igen Senki, még az a "tróger se aki beszólt múlkor". :) Te vagy a felelős ezért is. De mit tehetsz ez ellen. Semmit!!!

Micsoda? Semmit? Akkor most mi van???  Hogy van ez? Nos barátom ez így van, ellene semmit sem tehetsz. Ha igazán szeretnéd megérteni, old fel magadban, légy te az olvasztó tégely, és engedd, hogy visszatérjen hozzád, feloldódjon benned. Az önmagad felé irányuló szereteted tűze az ÖNelfogadás (befogadás) teszi lehetővé számodra, hogy megértsd és felold ezt a áthatolhatlannak tűnő falat. MIT is értek elfogadáson, hogy jön az a szeretehez? Nos barátom, a szeretet az elfogadás, amikor minden fenntartás nélkül képes vagy valamit "elfogadni, anélkül, hogy bármit is előbb meg kellene változtatnod rajta".  Amikor csak ennyit mondasz: "ez van"... , semmi értékítélet, semmi akadékoskodás. HA ezt megteszed, lényed kitágul és tágásabb leszel mint az univerzum, hisz AZT is a TE tudatot öleli körül, és magadba fogadod, nem vetsz ki onnan semmit. Engeded létezni..., egyszóval szereted... ÉS mi történik ekkor?

Aminek egykor ellenálltál most ott áll veled szemtől szemben meztelenül, készen arra hogy utolsó keringőjével felolvadjon benned az örökkévalóságban. Fogadd be. Engedd hazatérni.  S ekkor megtér hozzád, s a helyén amit találsz nem más, mint valódi Önmagad, a puszta létezés: a végtelen TÉR és CSEND. És Ott akkor  EGGYÉ válsz az örökké való pillanttal, a mindenséggel.

Hogy is gyakorold az elfogadást? NOS ez bármily meglepő, a világ legegyszerűbb, és legtermészetesebb dolgára figyelve megteheted: figyelj a  lélegzetedre,  lágy tisztító susogására. Megjelenik benned a feszültség, azaz rádzúdul egy érzés, csak lélegezz. Figyelj a lélegzetedre, ahogy ki és be áramlik. Figyelj a lélegzetek közti szünetekre, figyeld a folyamatot, és közben érezz, éld át az érzést, hagyd létezni, hagy táncoljon benned. Nem állsz neki ellen, így nem állítasz elé falakat (gondolati gátakat), és így feloldódik, s mielőtt távozik "meghajol előtted": TE vagy a MESTER.

ÉS nem marad más csak béke végtelen öröme...

Lelkem táncol, nem tehetek róla, a mindenség szövi a létemet:
s szívemből a kezemen át gépre viszi versemet.

Viharok Ócenja

Viharok Óceánja, te féktelen, te vad,
ember lelkét téped, ha félni hagyod magad.
De ha lényem csended mosolya önti el,
Viharok Ócenja, érzem: csak szeretnelek kell.

S ha Szó nem bukkan fel több, s csendem TIÉD.
A belső Pusztaságban a boldogság megigéz,
S mint ezernyi apró tűzbogár táncra perdülsz bennem
Viharok Ócenja kérlek ölelj, ölelj újra engem.

MOST látom csak, hogy is játszunk TE meg ÉN
az ébredő tudatom szikrázó vad vágytengerén,
látom arcod, s TE látod arcomat.
Viharok Ócenja általam éled Önmagad.

(Tsend)

Uram! Mind, ki hisz vagy ki nem hisz, mit árt?
Ha kétlők pörölnek, se tesz semmi kárt!
Nem ismer, ki énjébe nem szállt le még,
A lángban se hisz, lám, a tönk, míg nem ég.
Mit kívül mutatsz, az mint árny surran el,
A vágyunk lehet csak, mi lényedre lel.
A szellem s a lét ősi kútfője vagy,
Mi tőled kiindul, beléd tér, te Nagy!
Igazság ered tőled és fut beléd,
Amit látsz: csupán fény meg árnyék a lét.
Vad árból kis ér lesz, kis érből vad ár,
Közöttük folyó s pára körtánca jár;
Kezed fogja szent rendbe és fejti szét,
Mint földet s egét, mint a partot s vizét.
Sziromként pereg szét napod mindahány,
De számodra nincsen se nagy, se parány.
Se multad, se mád nincs, nem ér hő, se fagy,
A Minden te voltál s a Minden te vagy.
Mit ér hát a hitlen kevélység s a hit?
Halandó nem áldhat, nem átkozhat itt.
Mit ember teremtett, ha rossz az, ha jó,
Mint kis polyvaláng, semmivé illanó;
Ha töprengve fürkész az ész, mégse lát,
Csupán kik szeretnek, találnak reád!

(Ha megfogott, többet is olvashatsz ide kattintva!)

Végezetül egy angol nyelven elszavalt Rúmi vers!