Van a magyar nyelvben egy gyönyörű szófordulat: önfeledtség. Van benne valami egészen misztikus, amire ez a szó rámutat. Figyeld csak meg! Menj a szó mélyére, ne kapkodj, csak figyeld! Nézzük meg mire is próbál ez a szó rámutatni? Idézd magad elé, hogy mit is éreztél, amikor legutóbb önfeledten nevettél? Valami olyasmit, mintha valami felszakadna belőled, s ettől szinte súlytalanná válsz, könnyeden lebegsz, a fesztelenségben és felszabadultságban lubickolsz. Miből fakad ez?
Mit felejtünk el, aminek olyan súlya van, hogy megszabadulni tőle, ekkora eksztázist idéz elő benned? Önmagam elfelejtem, kérdezheted? De akkor, ki örül, ki az aki nevet? Ki vagyok ÉN? - merül fel a kérdés jogosan. Ha én önfeledt vagyok, ki vagyok ÉN? Izlelgesd csak ezt egy kicsit... ki vagyok én?
Felsorolhatnál itt rengeteg mindent, hogy ez meg ez vagyok: például Kis Imrének hívnak, 34 éves, könyvtáros, van 2 gyermekem... és sorolhatnád a végtelenségig. De állj meg egy pillanatra... Figyeld csak meg... ha vissza megyünk néhány évet, és ugyanerre a kérdésre teljesen mást válaszoltál... Akkor ki is vagy TE? Ha akkor az voltál, és most ez vagy, akkor melyik vagy te igazából? Mi az állandó ebben? Az, aki mindezt kimondja..., amit mond az mindig változhat, és változik is... De akkor most hogy is állunk? Ha az amit mondok, hogy ki vagyok, nem én vagyok igazából, akkor ki vagyok? ... Ez az, amit ÖNKUTATÁSNAK neveznek, a kérdések kérdése? És ha jól csinálod, erre a kérdésre, akkor felelsz helyesen, ha már nem adsz rá választ... azaz odabent válaszként csak a fenséges CSEND virágzik benned, szintiszta pompájában. Mi történik ekkor?
Felsejlik igaz természeted, a végtelen tudat, ami teret ad mindannak amivel azonosulsz, a neveddel, a koroddal, az élethelyzeteddel, mindennel, ami gondolatként a fejedben megjelenik. Ekkor már szabadon dönthetsz úgy, hogy levedled magadról azt, amit önmagadnak véltél, s ráeszmélsz, hogy mindezt csak eljátszod, ezek benned történek, az nem te vagy igazából. És ekkor felszabadulsz, könnyed vagy, ledobtad magadról gondolataid ólomhálóját, amit mint ént állandóan magaddal cipeltél mindenhova, amire azt hitted te VAGY: és ekkor ÖNFELEDTTÉ VÁLSZ, ünnepled az életet, szabad vagy, s ami ez után történik veled, amit ezután teszel, nem teszed az ÉNTUDATOD részévé, hanem élvezed tiszta valóját, ahogy az megadatik számodra. Tisztává és tökéletessé váltál, mint egy gyémánt: elfelejtetted önmagad, de visszanyerted valódi ÖNMAGAD tudását, ÖNTUDATRA ÉBREDTÉL. Ezt nevezik újjászületésnek... Felszabadulsz múltad és a társadalom terhétől, s azzá válsz, AKI VAGY...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.